Amikor visszagondolok a tavalyi Pszinapszisra, elsőként a hihetetlen sebesség és a sok mosolygós arc jut eszembe. Helyszíni rendezőként óriási volt a pörgés, mindig van valami, ahová futni kell, valaki, akivel foglalkozhatsz, vagy egy probléma, ami megoldásra vár. Viszont soha nem vagy egyedül, ha kell, mindig ott van valaki, aki segít, ha kell tanáccsal, egy mosollyal, egy finom gyömbéres limonádéval vagy egy fárasztó nap utáni kellemes masszázzsal. A rendezvény előtt 7 hónapig készültünk arra, hogy ezt a három napot minél jobban összehozzuk, hogy egymást fél szavakból is értsük (mert sokszor tényleg csak ennyire volt idő), vagy hogy felismerjük az első fél szó után, éppen ki poénkodik a walkie talkie-val. Az előadásokból is el tudtam csípni pár mondatot, volt köztük néhány igazán elgondolkodtató is, és a nagy rohanásban még a videokonferenciát tartó James Pennebakernek is vittünk mindenféle jót (vizet, névtáblát, még poharat is), nehogy már azt higgyék Amerikában, hogy az errefelé nem szokás. Amúgy végül elfogyott a víz, szóval Pennebaker azért tudhat valamit… Itt következne némi leírás az estéről, a lepörgésről, meg a bulikról, de… Szóval az is jó volt, mindenki ki tudta ereszteni a gőzt rendesen. Utána a pár óra alvás pedig (sokan egy szobában, ahogy azt kell) valami furcsa módon elég volt. Engem ez lepett meg talán a legjobban. Szóval bitang-pusztulatosan-jó volt, és várom már a következőt... by Levi
