Így egyetemi éveim végéhez közeledve számba vettem, mi az, amit magammal viszek a már tényleg nagybetűs ÉLETBE.
Őszintén szólva nem kellett sokat gondolkodnom ezen, négy éves Pszinapszis szervezői múlttal a hátam mögött.
Nehéz szavakba önteni és összefoglalni ezeket az éveket, most nem is tennék rá kísérletet, mert olyan szövegáradat lenne, hogy simán kiadhatnának belőle egy könyvet.
Visszagondolva nagyon könnyen ment a szervezésbe belecsöppeni. Újdonsült elsőévesként az ELTE-n én is nagyon szerettem volna belevetni magam az egyetemi életbe, új barátságokat kötni, egy jó társaságba tartozni. Egy felsőbb éves ismerősöm egyből a Pszinapszis szervezését ajánlotta, ahol tényleg egy lelkes egyetemi közösség tagjának érezhetem magam. Így ezen felbuzdulva első dolgom volt elmenni a szeptember végi CsaL-partyra. (Amit mindenki figyelmébe szeretnénk ajánlani, aki szereti a lecsót és a málnaszörpöt :-) )
Innentől kezdve a 2005-ös Pszinapszissal kezdetét vette a szervezői pályafutásom, ami – szomorú, de ki kell mondanom –, a 15. Jubileumi Pszinapszissal elérkezett a végső felvonásához.
Nehéz elszakadni, de muszáj. Egyszer le kell diplomázni, ki kell lépni az egyetem falai közül, talpra kell állni a munka világában, és ez együtt jár a Pszinapszis szervezésének végével is.
De nem szomorkodom, örülök ennek a négy évnek. A szervezői csapatoknak, a közös ötleteléseknek, az éjszakába nyúló stábgyűléseknek, annak, hogy minket nem csak a munka köt össze, hanem a szakma szeretete, a pszichológusi identitás, de mindamellett hatalmasakat tudunk együtt bulizni is!
Rengeteg barátságot, ismeretséget kötöttem az évek során, amit továbbviszek a jövőben is.
Részese lehettem a rendezvény fejlődésének, vele együtt fejlődtem én is. Elsős és másodéves koromban lelkesen külsőműhelyeztem és csináltam az Infopultot a HR-stábban, majd tettem egy rövid kitérőt a Kultúr-stábnál is, csak hogy lássam mitől lesz olyan fesztiváljellege a rendezvénynek, ami szerintem fantasztikus dolog. Végül a tavalyi évben a Szakmai stábhoz jelentkeztem, ami részben a szakmai stábvezetők meggyőző képességén is múlott. (Utólag is köszönöm Nektek :-))
Számba véve az éveket, magammal viszem a szervezés „diákos báját”, a közös brainstormingokat, a nyitó- és záró köröket :-), a stábmaratonokat, az új fogalmakat (PPSSZ), az informális csapatépítést (alias „kocsmázás” a stáb után), a látogatók felcsillanó arcát, a teli Gyémánt termet, a CsaL-partykat, a Pszin Farsangot, a Pszin Before-t és a Pszin Aftert. És természetesen azokat a fantasztikus 5 napokat, amiket együtt dolgoztunk végig a szervező csapattal minden év tavaszán a rendezvényen, a szervezők arcán tükröződő fáradtságot és boldogságot az utolsó napon, és nem utolsó sorban a fergeteges záróbulikat, ahol egy dologra biztos, hogy mindig koccintunk: „mi megint megcsináltuk!!”
by Sleppy
