Mit jelent számodra a Pszinapszis? - kérdezte többünktől a tavalyi évben egyik szervezőtársunk „házi videót” készítve. Én ebből szerencsére pont kimaradtam. Hirtelen nem tudtam volna mit felelni neki, hiszen annyi minden jutott volna eszembe: kihívást, sok munkát és önfeláldozást, kreativitást és kompetenciát, a valahova tartozás érzését, jó társaságot, új barátokat, felejthetetlen élményeket, és még sorolhatnám.
Jó pár évvel ezelőtt, középiskolásként látogattam el először a rendezvényre, pszichológushallgatóként pedig idén már harmadik éve veszek részt a szervezésben, az elmúlt két évben a meghívott művészek között is szerepeltem, először egy buzogány performance, majd pedig Madách Imre: Az ember tragédiája c. színpadi előadás keretében. A nagyterem színpadán állva egy azóta dédelgetett álmom vált valóra, mióta karszalaggal a kezemen először léptem át az épület kapuját. Mindezek után úgy érzem, talán nem is tudnék már „pusztán csak” látogatóként részt venni ebben az egészben.
Sokak számára talán úgy tűnhet, hogy mi, szervezők veszítünk azzal, hogy teendőink miatt nem tudunk ott lenni a minket érdeklő programokon, nem hallgathatjuk a szakma nagyjainak előadásait (vagy legalábbis nem hallgathatjuk végig), nem mehetünk el műhelyfoglalkozásokra (hacsak nem műhelytündérként), nem szórakozhatunk a kulturális programokon, nem nézegethetjük a kiállított képeket, vagy ücsöröghetünk a Relax szobában, Teaházban. Nekünk szervezőknek a három nap valóban főleg „pörgéssel” telik, mindig akad valami tennivaló, probléma, melyet együtt képesek vagyunk gyorsan megoldani.
Nem adnám azonban semmiért azt az érzést, amikor a 8 hónapnyi szervezés eredményét látom megvalósulni, amikor a látogatók nagy örömmel fedezik fel azokat a programokat, amiket mi álmodtunk meg és hoztunk létre. Biztos vagyok benne, hogy akik eljönnek, minden évben gazdagabban távoznak, és vissza-visszatérnek azzal az érzéssel, hogy nincs még egy ehhez fogható hely a világon. Kedvenc pillanatom talán mégis az, amikor az utolsó aznapi látogató is távozik, és miénk az egész épület másnap reggelig. Családias hangulat uralkodik ilyenkor, a szervezők pizsamában, kócos hajjal, hálózsákkal és fogkefével a kezükben köszöntik egymást a folyosón, amelyet órák múlva újra birtokba vesznek az emberek, akik mindebből már mit sem fognak látni. A nyitás pillanata számomra mindig egy előadás kezdetéhez hasonlít, mikor a színfalak mögött minden kellék a helyén van, fények és hangok indulásra készek és a színészek is felsorakoztak. A harmadik nap végén pedig, mikor a „taps” elült, nincs is annál jobb, mint a győztesek büszkeségével koccintani egy pohár jól megérdemelt „repi-borral” . :)
Most tegyük fel magunkban újra a kérdést, valóban kevesebbet látnak, hallanak és tapasztalnak a szervezők a három napos forgatagból? Éppen ellenkezőleg, sokkal többet, mint bárki más, hiszen csak mi, szervezők ismerhetjük és érthetjük igazán a Pszinapszis összes apró titkát.
