Emlékszem, kicsi voltam még. Homályos már, de egy folyosón ugrándoztam, a jelenlévő alakok és arcok távoli ismerősök voltak. Félszeg mosolyt küldtem feléjük. Egy bongyor hajú nagylány magabiztosan, egyben bátorítóan vigyorgott vissza rám, mely gesztus olyan gondolatcsírát bombázott belém, hogy elburjánzása és végigrágása előtt döntés született bennem. Olyat tettem, amit azelőtt még soha.
Megkérdeztem, hogy hogyan lehet Pszinapszis szervezőnek jelentkezni. Ő volt ugyanis az akkori HR stábvezető. Semmit nem tudtam a rendezvényről azon kívül, hogy ismerek embereket, akik szervezik. Azt válaszolta, hogy már vége a jelentkezésnek, de mintha a PR-stáb még keresne embereket. Igen, ez egy vallomás
…a stáb, aminek most minden egyes tagját barátomnak tekintem, amire több hónapon keresztül büszke voltam és imádtam, ami rávett sok-sok félelmem és előítéletem leküzdésére…
úgy jött, hogy nem volt máshol hely. Még csak szimpatikus sem volt, de a belső sürgetés, a mohó vágy mindarra, amit kaphatok, ész nélkül vésette be a telefonszámot és emailcímet a határidőnaplómba.
Mit hittem, mit kaphatok? Ha visszamehetnék az időben, szarkasztikus kézmozdulattal adnék magamnak egy könnyed buksisimit. Nagyon félős kislány voltam, és azt hittem, mindentől félek, amitől lehet és ami megtörténhet velem. Tévedtem: sokkal több dologtól is félhettem volna, ami még rám várt ezután. Ha tudtam volna, hogy
…cégek marketingigazgatóját kell majd győzködnöm telefonon ’piciny’ rendezvényünk feltétlen gyönyörűségéről,
…meg kell tanulnom hétről hétre meghallgatni, tisztelni és szeretni 7 tőlem és egymástól is teljesen különböző embert,
…a kényelmes ruhákban futkározó szervezők között magassarkúban és kisszoknyában kell tipegnem 3 napig,
…Ranschburg Jenő taxija után kell futkároznom,
…rengeteg félig ismerős vagy teljesen ismeretlen emberrel kell beszélgetnem, buliznom, transztáncolnom és talán még ők is meg akarnak ismerni engem…
De szerencsére nem tudtam. Így esett, hogy telefonáltam, hogy mosolyogtam, hogy lelkesedtem, örültem, buliztam, szerettem, ismerkedtem, hülyéskedtem, dolgoztam, futkároztam, barátkoztam, megnyíltam, hogy küzdöttem, táncoltam, énekeltem, flörtöltem, taxiztam, találkoztam, beszélgettem...
Egyik sem hangzik félelmetesen, ugye?
Nemrég az Izuban a lépcsőn kocogtam lefelé a harmadikról. Utolért egy kisgyerek, félénken rámmosolygott, én meg bátorítóan visszavigyorogtam.
by rönci
