Az alábbi irományra egy Facebook-linken lettem figyelmes, az Index egyik fórumára került fel még 2008-ban. Két év telt el azóta, és még mindig aktuális, gyakorlatilag frissíteni sem kell rajta (ami jele annak, hogy a pszichológia mint szakma, valahogy nem képes az általa oly sokszor hangsúlyozott asszertivitás gyakorlati alkalmazására). Maga a cikk is jobban hasonlít panaszáradathoz, mint megoldási javaslathalmazhoz. Ettől még a benne leírt jelenségek vitára érdemesek. Magunk is vissza fogunk térni rájuk néhány poszt erejéig, ezt vehetitek ígéretnek. Tovább után egy (kór)kép a magyar pszichológia helyzetéről.

Kedves Pszinapszis szervezőtársak!

A Pszinapszis szervezésében a legjobb dolog (persze a legnagyobb bulin kívül) az, hogy a saját ötleteidet adhatod bele, és a végén egy egész csapat dolgozik érte. Kitalálhatsz bármit: street-art dekorációt, kávé ízű teát, lehet egy jó előadásötleted, írhatsz számítógépes programot a VIP regisztrációra, a lehetőségek és az innovációk tárháza nem véges. Néha azonban az ötlet mögötti lelkes csapatmunka furcsa helyzeteket szül – persze az alábbi sztori is csak azt bizonyítja, a jó szervező oly mértékben lelkes, hogy az előadók lelki közelsége következtében bármilyen fizikai távolságot áthidalhatónak vél.

Ez az első bejegyzés, s úgy is mint újdonsült főszervező és mint szenvedélyes blogger, azt hiszem örömmel vállalom magamra, hogy én írjam. Ez azonban csak az idei blogon az első iromány, a sztori, amit sokan írunk közösen, már a 15. éve tart. Speciel én 2004 augusztusában csöppentem bele, a tanulmányi osztályon.